– A felelősségünk nemcsak abban áll, hogy elmondjuk, mi történt, hanem abban is, hogy hogyan és kiknek – mondta dr. Frölich Róbert országos főrabbi ma a budapesti gettó felszabadításának 78. évfordulóján rendezett megemlékezésen a Dohány utcai zsinagógában. Rajta kívül beszédet mondott két holokauszttúlélő, Sommer Katalin és Sólyom Olga, valamint Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) elnöke. A rendezvényen jelen voltak a Mazsihisz rabbijai, valamint Heisler András, a Mazsihisz elnöke és dr. Kunos Péter, a Mazsihisz-BZSH ügyvezető igazgatója is.
| Támogassa hitközségünket: OTP Bank: 11736116-20014397 |
Mester Tamás: Sem a felszabadítók, sem a nácik tetteit nem feledjük
– Nem felejtünk és nem bocsátunk meg senkinek soha. Senkinek soha, aki vétkes volt cselekvő szóval vagy tettel abban, ami itt az utolsó években bűn, aljasság vagy katasztrofális hiba történt. Különbséget fogunk tenni azok között, akik bizonyos ideig védekezhetnek jóhiszeműséggel vagy az előrelátás hiányával, és azok között, akik ezen időpontokon túl, amikor a tisztesség és tisztánlátás többé nem lehet vitás, pusztlásba taszítottak embereket és országot – idézte Mester Tamás, a BZSH elnöke az egy év kényszerszünet után 1945 májusában újraindult Magyar Nemzet vezércikkét. Mint mondta, ezek kemény, határozott, ugyanakkor igazságos gondolatok. Majd idézte a Népszava 1945 januárjában megjelent, Szabadság hajnalán… című cikkét is:
– Az embervadászat most véget ért Budapesten. A Vörös Hadsereg véget vetett a német és magyar náci banditák véres farsangjának. A vérbe és tűzbe borult budapesti utcákon elhalkul a csatazaj, az üldözöttek előjönnek rejtekhelyeikről…
Mint a BZSH-elnök fogalmazott: 78 év elteltével azért gyűltünk össze, hogy emlékezzünk a budapesti gettóban mártírhalált halt hittestvéreinkre, a túlélőkre, valamint a főváros szabadságáért az életüket áldozó hős katonákra. Mester Tamás közölte:
– Világtörténelmi változásoktól függetlenül, és a mindenkori aktuálpolitikai események ellenére soha senki által meg nem kérdőjelezhető történelmi tény és érdem, hogy a budapesti és a magyarországi zsidóságnak a fasizmus gyötrelmei, üldöztetése ellenében a felszabadító szovjet Vörös Hadsereg katonái hozták el a várva várt szabadságot, az élet lehetőségét. Ugyanúgy nem feledhetjük a felszabadítók tetteit, mint ahogyan a nácik és kollaboránsaik cselekedeteit.
A BZSH elnöke a beszéde elején fölidézett újságcikkek kapcsán azt mondta, hogy szándékosan fordul az akkori korszak írásaihoz, hiszen azokat olyanok írták, akik tanúi voltak a történteknek, s nem befolyásolta őket semmilyen későbbi történelmi narratíva. Szerinte éppen az oral history (a történelem személyes elbeszélése) a legalkalmasabb arra, hogy világosan lássuk, mi történt, s ennek a gondolatnak a jegyében kért szólásra két holokauszttúlélőt, Sommer Katalint és Sólyom Olgát.
Sommer Katalin: A fiataloknak tudniuk kell, hogy mi történt hetvennyolc éve
Sommer Katalin többek között azt mondta:
– 1939 februárjában születtem, az apukám, akit elvittek munkaszolgálatba 1940-ben, időnként jött csak haza. Én kiskoromban nagyon boldog családban nőtem fel, és öt éves voltam, amikor ez az egész zsidó üldözés megérintett. Az anyukámmal, az apai nagymamámmal és az öcsémmel kerültem be a gettóba 1944 novemberében.
Mint fogalmazott: „én a nyolcvannégy évemmel fiatalnak számítok a túlélők között, nagyon sok emlékem van a gettóról, és ezek a saját emlékeim, mert a szüleink – és nagyon sokunk szülei – nem akartak beszélni ezekről a szörnyű időkről, mert szerették volna elfelejteni. Kötelességemnek érzem, hogy azok nevében, akik már nem tehetik meg, hogy felemeljék a szavakat, elmondjam, hogy soha többet ilyen szörnyűség ne történhessen meg, hogy ne kelljen átélniük az utánunk jövő nemzedéknek”.
– El kell beszélnünk, mert úgy szól a parancs, meséld el fiaidnak. Mi mindenkinek el akarjuk mesélni, hogy hatmillió ártatlan embert öltek meg, hogy itt a gettóban hetvenezer emberből hétezer ember élte meg a felszabadulást. Én a hétezer szerencsés közé tartozom – tette hozzá.
Sommer Katalin szerint „igenis emlékeznünk kell azok nevében, akik már nincsenek köztünk, de velünk együtt túlélték ezt a szörnyűséget és azok nevében is, akik nem élték túl”. Mint mondta, vannak olyan hangok, hogy minek erről beszélni, de – fogalmazott – „szent meggyőződésem, hogy igenis beszélni kell róla és amíg ki tudom nyitni a számat, beszélni is fogok, mert a mai fiatal nemzedéknek tudnia kell, hogy mi történt hetvennyolc éve. Nagyon sokan szeretnék elfelejteni, de nekünk kötelességünk ezt nem megengedni” – közölte Sommer Katalin.
Sólyom Olga: Mi még hitelesek vagyunk
Sólyom Olga a beszédét így kezdte: „a legnagyobb dolog, hogy egyáltalán életben vagyunk, hogy túléltünk annyi borzalmat, fájdalmat, veszteséget. Hol és hogy kezdődött? 1938. első zsidótörvény, amit aztán követett a második, harmadik, a második világháború kitörése, német megszállás, sárga csillag, csillagos ház, gettó”.
Mint mondta, a gettó a budapestiek számára már a végső leszámolás utolsó állomásaként jött létre, ide már meggyötörve, megalázottan, sok szenvedést átélve kerültek leginkább öregek, gyerekek és nők. A nők férjük, a gyerekek apa nélkül, hiszen a férfiak színe-javát már jóval korábban embertelen körülmények közé vetették, gyilkolták meg. Mint felidézte, az édesanyjának sikerült menlevelet szereznie, így bekerültek a Columbus utcai nemzetközi védett táborba, ahol embertelen körülmények uralkodtak ugyan, de azt hitték, bizonságban vannak. De nem így történt.
Sólyom Olga megrendítő történetben számolt be arról, hogy a védett táborból több családtagjával együtt miképpen hurcolták be a nyilasok a gettóba.
– Egy napon betörtek a nyilasok, a fiatal nőket egyik oldalra, a többieket a másikra állították – mesélte. – Én rohantam anyám után, de egy nyilas megfogta a grabancomat és átlökött a másik oldalra. A nagynéném, aki idősebb is volt, meg a másfél évvel idősebb unokatestvérem ott voltak ugyan, de abban a tömegben alig találtam rájuk. Szóval a nőket elvitték, majd bennünket gyalog, végig a Thököly úton, a gettóba vittek. A Klauzál tér 9. számú házba, a harmadik emelet egyik utcai lakásába kerültünk. Én borzasztó lelkiállapotban voltam, azt hajtogattam szegény nagynénémnek, hogy nem akarok élni, mert nekem se anyám, se apám nincs, és folyton az ablakok közelében voltam, mert arra vártam, hogy egyedül maradjak és akkor kiugrom.
De egyik nap azt álmodta, hogy az édesanyja jön föl a lépcsőn, és attól kezdve majdnem egész nap ott állt és várt.
– És a harmadik napon beteljesedett az álmom, megjött anyám – mondta. Mint kiderült, az egyik nagynénje bukkant rá Sólyom Olga édesanyjára egy nyilasházban, ahonnan sikerült megszökniük, így találkozhatott az egymástól elszakított kislány és az anyja. Beszédét e szavakkal zárta:
– Végül úgy érzem, muszáj beszélnem a felszabadulásunkról. Ma nem illik erről beszélni. De bármi hasonló szörnyűség zajlik is ma a szomszédunkban, engem, mindnyájunkat, akik itt vagyunk, akkor is az oroszok szabadítottak fel, az akkori emberek, akiknek igenis hálás vagyok, hogy életben maradtam, gyerekem, unokáim vannak, megöregedhettem.
Majd a jelenlévő holokauszttúlélőknek címezve mondatait, ezt mondta: „amíg még lehetőségetek van rá és még nem tettétek meg, meséljétek el leszármazottaitoknak, és bárki ma élő embernek, amit átéltetek. Mi még hitelesek vagyunk és ezt helyettünk már soha, senki nem teheti meg”.
Dr. Frölich Róbert: Valamikor száz éve éppen így kezdődött…
Dr. Frölich Róbert is az emlékezés fontosságára hívta föl a figyelmet a papír nélkül elmondott, drámai beszédében, amelyet ezzel a két tőmondattal kezdett: „1945. január 18-án a Vörös Hadsereg felszabadította a budapesti gettót. Ezzel a megemlékezésünk véget is érhetne”. Majd kifejtette: véget érhetne, hiszen elmondtuk a történelmi tényt, s az elhangzottak minden szava megfelel a valóságnak.
Fölhívta azonban a figyelmet arra, amit Sommer Katalin és Sólyom Olga is hangsúlyozott: az átélt történelmet tovább kell adni, tanítani kell, tudatni kell, s akár tudatosan, akár tudattalanul, de mind a két holokauszttúlélő ezzel a zsidóság örök küldetését mondta ki.
– Kimondták azt, ami bennünket megkülönböztet minden más néptől és nemzettől – jelentette ki. – Mi úgy adjuk tovább a történelmünket, hogy az vallási kötelezettség. És nemcsak az a törvény, hogy tovább kell adni, ugyanilyen lényeges az is, hogy ezt hogyan tesszük meg. Mindenkinek úgy kell saját magára tekintenie, mintha személyében jött volna ki Egyiptomból.
Majd a 78. évforduló kapcsán a 78. zsoltár szavait idézte héberül és magyarul, amelyben az Örökkévaló kötelezte Jákobot és őseinket, hogy ami velük történt, továbbadják az utódaiknak, hogy majdan azok is indíttatva legyenek a velük történtek továbbadására. De az országos főrabbi föltette a kérdést: mi vajon azt mondjuk el, amit Sommer Katalin és Sólyom Olga elmesélt? Hiszen azt nem mi éltük meg…
– De mégis mi éltük meg – válaszolta meg a kérdést –, mert mint tudjuk, mindannyiunknak úgy kell saját magára tekintenie, mintha személyében jött volna ki Egyiptomból. Mi voltunk itt a gettóban! És hálát adunk az Istennek azért, hogy akkor születtünk, amikor a gettó rettenete már a múlté volt.
Elmondjuk tehát, elmondjuk évről évre, de súlyos kérdés az: kinek mondjuk el? Magunknak?
Hiszen mi tudjuk, hogy mi történt, mi történt a felmenőinkkel! Vagy éppen ellenkezőleg: nem tudjuk, mi történt velük, csak annyit tudunk, hogy nincsenek. S mégis, magunknak is el kell mondani újra és újra, mert a gettó felszabadítása óta fölnő a harmadik, s most a negyedik nemzedék, amelynek tagjai számára a gettó olyan történelmi esemény lesz, mint a mohácsi vész – fogalmazott. Majd az országos főrabbi közölte: nekünk nemcsak azt kell elmondani, ami történt, hanem azt is, hogy mi még olyanoktól hallottuk, akik ott voltak.
– Hiteles szemtanúk örökösei vagyunk, a felelősségünk nemcsak abban áll, hogy elmondjuk, mi történt, hanem abban is, hogy hogyan és kiknek – fogalmazott. – El kell mondanunk mindent a mieinknek, hogy még a legutolsó nemzedék is megtudja, mit tettek velünk. De el kell mondanunk a történteket azoknak is, akik nem mi vagyunk. El kell mondanunk a külvilágnak.
Dr. Frölich Róbert a nem zsidó külvilág kapcsán felhívta a figyelmet: nem a legjobb indulattal szokott elhangzani az a kérdés, hogy nekünk miért kell ennyit és így emlékeznünk. Azért kell elmondanunk – fűzte hozzá –, mert a gettó felszabadítása egy mozzanat volt csupán, mégis sokan egészen más nézőpontból élték meg, el kell mondanunk, hogy mit jelentett rettegés nélkül kimenni az utcára, hiszen mi ezt a rettegést már el sem tudjuk képzelni.
– Miképpen vannak még élő túlélők, vannak élő felszabadítók is – mondta az országos főrabbi –, és őket is meg kell hallgatni, mert ők éppen annak a rettenetnek voltak a tanúi, amit a mieink átéltek. Ők objektíven fel tudják idézni, hogy a gettóban milyen volt látni a hullahegyeket, és látni a lesoványodott, lerongyolódott, rettegő embereket. Az ő nézőpontjuk más, mint a mieinké volt.
Aztán ezt a két nézőpontot el kellene mondani azoknak – hívta fel a figyelmet –, akik díjakat adnak olyan embereknek, akik ócska kis zsidó lapocskának nevezik a Nyugatot, a magyar szellemi kultúra egyik csúcsteljesítményét. Ezeket a nézőpontokat el kellene mondani azoknak, akik kitüntetnek ilyen embereket, és azért kell elmondani mindenhonnan mindenkinek, mert valamikor száz éve éppen így kezdődött. A nagy különbség az, hogy akkor nem tudták, hogy hová vezet.
– De most tudják! Akkor nem volt precedens. Most van! – tette hozzá. – Ha valaki nem tudja, hogy hová vezet az az út, amire lépnek, az nagy baj. Ennél csak az a nagyobb baj, ha tudja. Ezért kell szólnunk! Hogy száz-kétszáz év múlva, amikor az utódaink ülnek majd ezekben a padokban, el lehessen mondani: az 1945-ös gettófelszabadítás volt az utolsó…
A zsinagógában rendezett megemlékezésen közreműködött a Kuna Márton vezette fúvósegyüttes, Dobszay Péter orgonaművész valamint Rudas Dániel, a Dohány utcai zsinagóga zsinagóga főkántora. Az eseményen a politikai ésa közélet szereplői közül mások mellett részt vett Niedermüller Péter, a VII. kerület polgármestere, Szűcs Balázs, a kerület alpolgármestere, Oláh Lajos, a kerület parlamenti képviselője, Dr. Tóth József, a XIII. kerület polgármestere, Horváth Csaba, a XIV. kerület polgármestere valamint Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács volt elnöke. A beszédek után a résztvevők az emlékezés köveit és virágait helyezték el az Emmanuel-emlékfánál, majd megkoszorúzták a gettót felszabadító orosz katonák emléktábláját.
(Fotók: Szentgyörgyi Ákos)
Forrás: MAZSIHISZ
