Gergely Anna történész harmincöt év kutatómunkájával, személyes beszélgetésekkel és ritka dokumentumokkal őrzi Székesfehérvár és Fejér vármegye holokausztjának emlékét. A holokauszt túlélők személyes tanúságtételei a veszteségeken és az elhallgatott traumákon túl az emberi méltóság, a történelmi felelősség és az emlékezés fontosságára is figyelmeztetnek.
| Támogassa hitközségünket: OTP Bank: 11736116-20014397 |
Harmincöt évnyi kutatómunka, bizalmas beszélgetések, elhallgatott traumák és emberi sorsok állnak Gergely Anna történész Az emlékezés arcai – Székesfehérvári és Fejér megyei holokauszt túlélők tanúságtételei című kötete mögött. A szerző azért kezdte gyűjteni a túlélők visszaemlékezéseit, mert tudta:
ha nem rögzíti történeteiket, velük együtt olyan tapasztalatok is elveszhetnek, amelyeket később már senki sem tud hitelesen továbbadni.
Holokauszt túlélők: harmincöt év egyetlen kérdés szolgálatában
A könyv nem csupán a múlt dokumentuma, hanem figyelmeztetés is a jelennek. Gergely Annával az emlékezés felelősségéről, a generációkon átívelő traumákról, a történelmi önismeretről és a közömbösség veszélyéről beszélgettünk:
– Mikor fogalmazódott meg önben először, hogy könyvben kellene megőrizni a holokauszt túlélők történeteit?
– A könyv gondolata harmincöt évvel ezelőtt kezdett formát ölteni bennem. A zsinagógában és a mártírmegemlékezéseken odaléptem az idős emberekhez, akik bizalmukba fogadtak, majd egyikük ajánlott a másiknak. Egy kis Sanyo magnóval készítettem az első interjúkat. Mindvégig az foglalkoztatott, hogyan lehetne megörökíteni annak a generációnak a történetét, amely túlélte a deportálást, a haláltáborokat és az egymást követő tragédiákat. A beszélgetések során hamar megértettem, hogy nincs két egyforma történet. Voltak, akik egész életükben magukba zárták a traumáikat, mert képtelenek voltak beszélni róluk. Mások úgy érezték, azért maradtak életben, hogy elmondják, mi történt velük. Akadtak olyanok is, akik éppen az interjú során törték meg évtizedes hallgatásukat. Ezek a találkozások megerősítettek abban, hogy a tanúságtételeket rögzíteni kell, amíg még van kitől kérdeznünk.
– Miért olyan nehéz továbbadni a holokauszt emlékét, és miért fontos, hogy a túlélők történetei ne vesszenek feledésbe?
– A hallgatásnak sok oka lehet. Egyesek számára a kimondás újra átélhetővé tette volna a borzalmakat, mások attól féltek, hogy úgysem hisznek nekik. Hogyan lehetne elmagyarázni annak, aki soha nem tapasztalta meg, mit jelentett a táborokban az éhezés, a kiszolgáltatottság és a folyamatos halálfélelem? A holokauszt emlékezete hosszú időn keresztül sok helyen háttérbe szorult. Sokan hitték, hogy az antiszemitizmus eltűnhet, és hasonló népirtás többé nem történhet. A történelem azonban arra figyelmeztet, hogy az előítéletek nem szűnnek meg pusztán attól, hogy nem beszélünk róluk. Ma már a második és harmadik generáció tagjai is keresik családjuk történetét. Szeretnék megérteni, mi történt a szüleikkel, nagyszüleikkel, és hogyan hatott mindez a saját életükre. A holokauszt nem ér véget a felszabadítással: a veszteség, a félelem és az elhallgatott fájdalom tovább élhet a családokban.
– A visszaemlékezésekben a felfoghatatlan szenvedés mellett olykor egészen apró emberi gesztusok is megjelennek. Mit jelentenek ezek a történetek?
– A túlélők beszámolóiban néha egyetlen kenyérdarab, egy segítő mozdulat vagy egy elfordított tekintet jelentette azt a kapaszkodót, amelyre életük végéig emlékeztek. Ezek az apró mozzanatok különösen sokat mondanak az emberi természetről. A legembertelenebb körülmények között is akadt, aki segített, és akadt, aki legalább nem fordult el. Más történetek a remény és a tragédia közelségét mutatják meg. A munkaszolgálatból is történtek szökések, és egyesek az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet hírében a háború végének lehetőségét látták. A kialakult zűrzavarban néhányan megszöktek, mások azonban életüket vesztették. Ezekben a sorsokban az a legmegrendítőbb, hogy olykor éppen akkor vált a legkegyetlenebbé a valóság, amikor az emberek már elhitték, hogy megmenekülhetnek.
– A könyv nemcsak az áldozatok sorsát mutatja be, hanem a történelmi felelősség kérdését is felveti. Miért nélkülözhetetlen ez?
– A múlt megértéséhez nem elegendő az áldozatok szenvedéseiről beszélni. Azt is meg kell vizsgálnunk, milyen döntések, intézkedések és emberi magatartások tették lehetővé a tragédiát. A zsidótörvények, a jogfosztás, a kifosztás és a deportálások nem légüres térben történtek. A folyamatokban állami intézmények, hivatalnokok, csendőrök és rendőrök is közreműködtek. A történelmi önismeret része, hogy ezeket a tényeket nevükön nevezzük. Nem a kollektív bűnösség kimondása a cél, hanem a konkrét felelősségek feltárása. Vizsgálnunk kell azok magatartását is, akik látták a történteket, mégsem avatkoztak közbe. A hallgatás, a közömbösség és a félrenézés ugyanis olyan társadalmi közeget teremthet, amelyben az embertelenség egyre könnyebben válik elfogadhatóvá.
– Mit üzenne azoknak, akik úgy gondolják, hogy a holokauszt már a történelem része, ezért kevésbé fontos a mai generációk számára?
– Elie Wiesel gondolatát különösen fontosnak tartom: a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség. Ez az üzenet ma is érvényes. A gyűlöletet és az előítéleteket nem lehet pusztán azzal visszaszorítani, hogy elítéljük őket, amikor már nyílt erőszakká válnak. Fel kell ismernünk azokat a jeleket is, amelyek megelőzik a kirekesztést: a megbélyegzést, a dehumanizáló beszédet és mások méltóságának semmibevételét. A fiataloknak azt szeretném üzenni, hogy soha többé ne történjen világháború vagy népirtás sehol a világon. Ehhez azonban nem elég reménykednünk. Meg kell tanulnunk felelősséget vállalni egymásért, kiállni az emberi méltóság mellett, és fellépni a gyűlöletbeszéd ellen. A jövő a fiataloké, de azért, hogy milyen világot hagyunk rájuk, mi is felelősek vagyunk.
– Székesfehérvár és Fejér vármegye történetéből milyen sorsokat őriz a kötet?
– A könyvben húsz túlélő tanúságtétele és 364 ritka fénykép segít felidézni a helyi zsidó közösség történetét, a veszteségeket és a túlélés különböző útjait. Számomra különösen megrendítő, hogy ma már mindössze egy holokauszttúlélő él Székesfehérváron. Az ő története azt mutatja meg, milyen kiszámíthatatlan volt a túlélés. Édesanyja várandós volt vele, amikor a családot deportálták. Végül Strasshofba kerültek, ahol az édesanya egy bécsi kórházban adott életet gyermekének. A család később hazatért. Az édesapa szavaival: hárman mentek el, és négyen jöttek vissza. Egyetlen mondatban benne van a veszteség és a remény, a pusztítás és az élet folytatódása. Az ilyen történetek miatt is fontos, hogy ne csupán számokként beszéljünk az áldozatokról. Minden szám mögött egy ember, egy család és egy megszakított vagy megváltoztatott élet áll.
– Régészként és történészként hogyan látja az emlékezés feladatát?
– A könyvem egyik fejezetének Az iszonyat archeológiája címet adtam. Régészként azt tanultam meg, hogy a múlt rétegei alá kell ásnunk, és minden leletet gondosan dokumentálnunk kell. Valami hasonlót érzek a történelmi emlékezet esetében is: rögzítenünk, leírnunk, lefényképeznünk és megőriznünk kell mindazt, amit a tanúk ránk bíztak. Steven Spielberg Soá Történelmi Vizuális Alapítványának magyarországi munkacsoportjában is részt vettem holokauszttúlélőkkel készített filmes interjúkban. Elsősorban vidéken dolgoztam, mert a vidéki zsidóságot szinte teljes egészében elpusztították. Magam legalább huszonöt interjút készítettem; ezek digitalizálása folyamatban van. A dokumentálás nem öncélú gyűjtés. A tanúságtételeknek be kell kerülniük a tudományba és a köztudatba, hogy a későbbi nemzedékek is megismerhessék őket. Amíg vannak megőrzött történetek, addig lehetőségünk van tanulni belőlük.
– Mit jelenthet a fiatalok számára a családi múlt és a zsidó identitás megismerése?
– A zsidó hagyomány szerint egész életünkben tanulnunk és tanítanunk kell. Fontosnak tartom, hogy aki zsidó gyökerekkel rendelkezik, lehetőséget kapjon azok megismerésére. Ez hosszú folyamat, amelyhez a családtörténet, a történelem és az önvizsgálat egyaránt hozzátartozik. A zsidó identitás sokféleképpen megélhető, ezért nem szabad egyetlen útra korlátozni. A családi múlt megismerése nemcsak személyes kérdés. Segíthet megérteni, hogyan alakult a közösségünk története, milyen veszteségeket hordozunk, és milyen értékeket vihetünk tovább. A múlt feltárása az egyéni és a nemzeti önismeretnek is része.
– Mi az az egyetlen gondolat, amelyet szeretne, ha az olvasók magukkal vinnének a könyvből?
– Azt, hogy az emberi méltóságot minden körülmények között meg kell őriznünk. Becsületesnek maradni akkor is nehéz, amikor a világ nem ezt jutalmazza, de éppen ilyenkor válik igazán fontossá az erkölcsi tartásunk. A könyv megszületéséért elsősorban hálát érzek azoknak a túlélőknek, akik megosztották velem a történetüket, és vállalták, hogy arcukat és nevüket adják hozzá. Az ő bizalmuk kötelez. Nem engedhetjük, hogy a történeteik velük együtt eltűnjenek. Az emlékezés nem pusztán visszatekintés. Felelősség azért, ahogyan ma egymással bánunk. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy a történelem legsötétebb fejezetei megismétlődjenek, akkor nemcsak emlékeznünk kell, hanem tanulnunk, tanítanunk és cselekednünk is. Ez az, amit a holokauszt túlélők öröksége ránk hagyott.
feol.hu / Szellák Szabina
