A zsidóságért-díjak laudációi

Büchler András dr. Farkas Cipriánról:
A figyelmes intézményépítő

Dr. Farkas Ciprián 2019 óta Sopron Megyei Jogú Város polgármestere. Korábban, a város tanácsnokaként támogatta a Soproni Zsidó Hitközség munkáját. Megválasztása óta szinte páratlan tapintattal, előzékenységgel, ugyanakkor világos vonalvezetéssel, határozott döntések sora révén biztosította a kicsi, de lelkes közösség igényeit, minden várakozáson felüli nagyvonalúsággal, felelősen az élő zsidó polgárok jóllétéért és a meggyilkoltak emléke iránt mélyen elkötelezetten. 

Dr. Farkas Ciprián polgármester átveszi a díjat

A középkori Ó-Zsinagóga lévő Ispotály épületével kapcsolatosan minden jogvita lezárult, hála az ő közreműködésének, az ingatlannal ma a közösség rendelkezhet.  Az ingatlan átadása előtt kifogástalanul felújította, a közösség iránymutatásai szerint, az önkormányzat kizárólagos anyagi támogatásával. Nem várt adományozókat, intézményi, állami támogatásokat, előteremtette a szükséges forrásokat, meghallgatta a közösség minden óhaját és kiépítette a sokszáz éves falak között a régió egyetlen kóser konyháját, működő imatermét, oktatási szobáját és minden kapcsolódó infrastruktúrát. 

Továbbá az elmúlt, kivételesen nehéz években is előteremtette a szükséges forrásokat a Papréti zsinagóga, az egykori ortodoxia központja helyreállításának tervezésére is. A felújítás előkészületei már meg is kezdődtek. Ebben a projektben is messzemenőkig szem előtt tartotta a közösség minden kérését, partnerekként kezelte azokat, akikkel, akikért dolgozott. 

Sopron polgármestere minden évben résztvevője és felszólalója a hagyományos koranyári holokauszt-megemlékezéseknek, beszédei évről-évre meghatják, személyesen szólítják meg a közösség tagjait és bízhatunk benne, hogy a város közvéleményét szintén. 2022 tavaszán, a Holokauszt Emléknapon elhelyezte, természetesen a város első embereként a megemlékezés koszorúját, ezenfelül aztán személyesen állt be azoknak az önkénteseknek a csoportjába, akik ortodox zsinagógánkban minden ismert soproni áldozat nevét felolvasták. 

Dr. Farkas Ciprián talán az ország egyetlen polgármestere, aki Ros Hásáná alkalmából az ünnep előtt személyesen köszönti az általa vezetett település közösségét. Megválasztása óta a zsidó újév beköszönte előtti kulturális eseményen méltatja őszi ünnepeink hagyományát és közösségünk jelenét. 

Munkássága lehetővé tette, hogy egy vidéki kis hitközség újra saját, kóser közösségi központjában működhessen, biztonságban, megbecsülésben, kényelemben és bizonyosak lehetünk benne, hogy a jövőben is tevékeny, hatékony és önzetlen barátja lesz a Soproni Zsidó Hitközségnek, a leghűségesebb magyar város lokálpatrióta, a város minden közössége, sokszínűsége iránt elkötelezett, Sopron múltja, jelene és jövője iránt felelős első polgáraként. 

Heisler András dr. Havas Juditról:
A magyar kultúra egységesítése a humanizmusban 

Dr. Havas Judit a zsidó népiség irodalmát, zenéjét egységben látja a magyar kultúra történetével, annak részeként mutatja be írásaiban és előadóművészetének révén egyaránt. A két pálya egy, a kétféle érdeklődés ugyanaz az érdeklődés. 

Dr. Havas Judit az elismerés átvétele után

Elsősorban a XX. század irodalomtörténete érdekli határon innen és túl, száz alakban, a zsidó és nem zsidó magyar népiség megnyilvánulásaiban és a legvárosibb magaskultúrában, Kányádi Sándortól Márai Sándorig, a holokauszt emlékezetében és Latinovits Adyjában, Adyban, aki a zsidó asszimiláció reményének kifejezője volt, érdeklődése átfogja az elmúlt és a telő századot. 

Figyel és úgy beszél, elemez és megszólaltat, másokra irányítja a figyelmet, az elmúlt bő száz évnek legelősorban a Nyugat ízlésforradalmát követő irodalmára, a magyar magaskultúra száz évére, a magyar és magyar zsidó népművészet ihletésére ebben a magaskultúrában. A humanizmus teremtette, a kultúra iránti elköteleződés, a nyelv, a zene iránti elköteleződés és a szépség iránti elköteleződés teremt egységet számtalan tevékenységében, ez rendezi el őket jelentéses teljességgé. 

A zsidóság hozzájárulását az európai magyar kultúrához ennek a szerves egységnek a részeként kezeli, szokatlan, merész, sokrétű életművében a tudós és az előadóművész tevékenysége azonos színvonalon működik és harmonizál. Hosszú évtizedek óta ugyanazzal a lendülettel, erővel, finomsággal dolgozik, érzékeny és magabiztos művészete elemzőkészségének ugyanolyan élességét és pontosságát mutatja, mint az, ha szaval, úgymond, mindig másokról, közvetítő jelleggel beszél, nekünk, a zsidó közösség ennek a közvetítő tevékenységnek nagyon sokat köszönhet. 

Itt volt az ideje a hála merőben szimbolikus lerovásának, hogy Havas Judit tudja, mennyire várjuk az ezután következő évtizedeket, amelyek lehetővé teszik majd, hogy még továbbra is legyen módunk őt figyelhetni és mindazt, amire felhívja a figyelmünket úgy, ahogy senki más nem tudná rajta kívül. Az átfogó és tágasan értett magyar műveltség szemléltetője, része a magyar zsidóság kulturális integrációs törekvéseinek, jelentékeny művész, akit elismerni megtiszteltetés is.

Goldmann Tamás Márkus Sándorról: Kitartani, ameddig csak kell

 Márkus Sándor Szombathelyen – dacolva a körülményekkel – életben tartott, működtetett egy közösséget, amikor kellett, úgy adta át a stafétát, hogy örökös, tiszteletbeli elnökként tekintsen rá mindenki.

Márkus Sándor (balról a második)

Szolgált, ameddig kellett, aztán tudott, amikor az idő erre is elérkezett, távozni, közmegbecsülés vette és veszi körül mindezekért. Aki hosszú-hosszú évek munkáját fekteti bele egy közösség megtartásába, messze a budapesti központtól, jóformán magára utalva, de aktívan a szövetségesek keresésében, aki mindenkivel szót tud érteni helyen és országosan, annak vigyáznia kell, nehogy nélkülözhetetlenné váljon a közössége életében. Annál önzőbb dolgot, mint ha valaki nélkülözhetetlen lesz, vezető nem követhet el. Hiszen akkor majd mi lesz nélküle? 

Márkus Sándor mindenhol ott volt, mindenen rajta tartotta a kezét, illetve hát mindenre figyelt a szombathelyi zsidó hitközség életében, aki a közösség motorja volt egész pályafutása alatt, nem tette magát nélkülözhetetlenné, helyette olyan erős, önálló közösséget segített, amelyik képes volt, bár szomorúan, de a feladatra készen, elengedni őt és örökös tiszteletbeli elnökévé tette. Szeretik. Aki vezetőként szeretetreméltó, jól érti a Tórát és a legnagyobb dolgot tette, amit tehetett. 

Eredményesnek és közkedveltnek lenni egyszerre, a központtól távol, jórészt magunkra utalva, szövetségeseket szervezve mégis, komoly és tiszteletet érdemlő teljesítmény. Pályája emlékezetes alkalma, elhivatottságának tartós emlékű bizonyítéka lesz, hogy a Kelbert Krisztina történész kutatásai nyomán, a Savaria Múzeum Knebel-gyűjteményére alapozva – a holokauszt 70. évfordulója alkalmából megrendezett iseumi Szemtől szemben-kiállítást kezdeményezte, felkarolta, a tárlat pedig méltán váltott ki nemzetközi visszhangot. A képek az 1944-ben elhurcolt, gyakorlatilag fölszámolt és megsemmisített szombathelyi zsidóság életét mutatták be megrázóan. 

Az, hogy Márkus Sándort most, egy eredményes vezetői pálya végén, teljes művét elismerve köszöntjük, nem jelenti azt, hogy nem lesz jelen, ha más feladatok fogják is nyomni a vállát, hátha kevésbé nyomják majd, adja Isten. Jelen lenni olyan közösségek életében, amelyek múltját és a jelenét a munkája meghatározza, számára bíztatás és öröm, utódai számára biztonság és megerősítés lesz. 

A magyar mondás szerint az igazán elégedett ember úgy viselkedik, mint aki jól végezte dolgát. Erre az elégedettségre minden oka megvan Márkus Sándornak is, úgy távozni és úgy lenni továbbra is jelen, mint aki jól végezte dolgát. Szeretettel gratulálunk hozzá és mondhatjuk, hogy ez minden elismerést megérdemel. 

Gyertyános András Schmidt Orsolyáról:
Aki jövővé tette a múltat, reménnyé az emlékezetet 

Hosszú évek óta szívós, szenvedélyes munkabírással harcol a megváltoztathatatlan múlttal, de nem csak a múlttal, hanem a múltért is, hogy jövővé legyen, hogy Pápa városának egykori zsidósága, eltűnése után is jelen lehessen a város életében. Ez fontos a magyar zsidóság számára, fontos a város számára és fontos személyesen neki is, akit Pápához és a zsidósághoz egyaránt fűz a családtörténete. 

Schmidt Orsolya átveszi az elismerést

Annyit tanult, mint egy rabbi, annyit dolgozik, mintha a városi zsidó közösség múltjának továbbélésén kívül nem is lenne más a világon, annyira elhivatott, mintha az emlékek az ő legszemélyesebb ügyei volnának, mint ahogy azok is. Azok közé tartozik, akiknek a magyar zsidóság jövőjét kell jelenteniük, olyan zsidó családtörténetű ember, akit nem hagy nyugodni a hűség, aki utat keres és talál a közösséghez és a múltat ezért őrzi, csak azért, hogy az emlékezet megőrizze a jövőnek. 

Úgy éleszt hagyományokat, hogy a város tágabb emlékezetébe ülteti el a tudást, hogy az utcákon, amelyeken járnak, az épületekben, amelyekben találkoznak, egykor mások is jelen voltak, akik nélkül egészen másmilyenek lennének ezek az utcák és épületek. Hogy a múlt a talaja jelenbeli lépteinknek és hogy majd mi is eltűnünk, de a fák, a falak némán emlékeznek ránk is majd és talán akad olyan is, aki képes lesz és még szeretné is megszólaltatni ezt a némaságot. 

Schmidt Orsolya egy várost segít megismerkedni a múltjával, példája pedig erősítheti a főváros erős zsidó közösségét is. Bárhol lehet és bármi sikerülhet. Schmidt Orsolya nem „hagyományőrző”, hanem jövőformáló ember, aki munkájában megmutatkozó alázatával tanúsítja, hogy a közösségek, a kapcsolódások, a találkozások a semmiből is létrehozhatóak. Hálásan köszönjük neki, hogy példát mutat és erőt ad számunkra azzal, hogy zsidó életet csinál az emlékezetből, ereje, derűje, kitartása és nyitottsága inspiráció, kitüntetése segíthet, hogy jobban figyeljünk rá és ennél még sokkal többet tanuljunk tőle.

Csillag Barnabás Raáb Andrásról:
Életet teremteni a hűség révén a pusztulásból 

Raáb András a zsidó végvári katonák közül való volt, egykori közösségek emlékének őrzője, aki egykori zsidó bástyákban, utolsóként, az utolsók egyikeként őrizte a lángot.

Raáb András fia, Gábor átveszi a posztumusz díjat (Fotók: Szentgyörgyi Ákos/BZSH)

Az alig hetven év bő harmadában, mert nem egészen hetven évet adatott élnie a földön, a kiskunhalasi zsidó hitközség vezetője volt, a majdnem teljes pusztítás után született és ott, ahol egykor nagy zsidó közösség volt, vigyázott, hogy legyen valami akkor is, amikor már csak a maradék maradékát lehetett vigyázni. 

És volt ereje azokat, akik megmaradtak, közösséggé szervezni és integrálni a város életébe, a városi közélet aktív figurájává lenni és a régióban is elismerést szerezni elsősorban nem is saját magának, hanem a közösségének. 

Felelős ember volt, olyan ember, akinek volt miért élnie, aki hitt valamiben, ami több mint önmaga, tehát boldog ember volt, mert az áldozatkész emberek boldogok csak igazán. Az ő temetése életének és munkájának tanúsága, visszaigazolása, a továbbadott élet ünnepe volt, ahol több száz ember jelenléte tanúsította Kiskunhalasról és a környékéről, a fővárosból, zsidók közül és nem zsidók közül, milyen sokat jelent másoknak, közel és távol egy áldozatos élet. 

Milyen tartóssá tehet olyan közösségeket, amelyeket mások már talán halálraítéletnek láttak, egy ember erős hite, az, ha fontos nekünk valami. Hogyan szólítja meg a felelősség méltósága azokat is, akik nem kiskunhalasiak, nem zsidók, akiknek elvileg nem ügyük az ő ügye, de akinek van ügye, az tiszteletet talál ott is, ahol más ügyek elkötelezettjei gyülekeznek.

Azok, akiknek fontosak mások, fontosak az emberi közösségek, megtalálják egymást. A közösségteremtők a nehéz és újra egyre veszélyesebb élet végső reménységei és Raáb András példája azokban a százakban él tovább, akik elkísérték őt a minden testnek útján, ameddig kísérhették, azokban, akiket inspirált, ezrekben, alighanem, az, hogy volt hite olyasmiben is, amiben mások a józan észre hallgatva nem hittek volna. Addig él a közösségünk, amíg élnek építői és építői élnek, mert él az, amit tanultunk tőlük. (A díjat Raáb András fia, Raáb Gábor vette át.)

(Címlapkép: a közgyűlés szavaz. Fotó: Mazsihisz)