A hetiszakaszban megismerkedünk a manna néven ismert, különleges étellel, valamint Mirjám kútjával (17:6), melyből Izrael gyermekei vizet ittak a pusztában töltött negyven esztendő során. Később azt olvassuk (Bámidbár 21:17-20), hogy Izrael hálaadó éneket zengett a kútért, ezzel szemben a Tóra nem említ hasonlót a mannával kapcsolatban.
Vajon miért nem? Rav Nahman Jehiel Mihel Steinmetz szerint „azt olvassuk a szidrában, hogy Izrael gyermekei negyven évig ették a mannát…amíg megérkeztek Kánaán határára” (16:35). Tehát a manna négy évtizeden át minden nap hullott az égből, még aznap is, amikor Izrael elkészítette az aranyborjút (Nehemja 9:18-20). A nép természetesnek vette egy idő után a mannát, és emiatt eszükbe sem jutott érte hálát adni. Ezzel szemben a kút eltűnt, amikor Mirjám meghalt és „nem volt víz a gyülekezet számára (Bámidbár 20:2), így a zsidó nép tagjai megértették, hogy mit jelent igazán szomjasnak lenni. Ennek fényében -írja Rav Steinmetz – megérthetjük azt a háláhát, mely szerint hálát kell adnunk az esőért, de csak olyan területeken, amelyek hajlamosak a szárazságra (S”A, O”H 221). Ha nem tapasztalunk szárazságot, akkor nem kell hálát adnunk az esőért? Nem kell, mert aki soha nem tapasztalt szárazságot, az az érte mondott hálaadást sem fogja komolyan gondolni, így hiábavaló áldást mondana. Az igazi hála alapfeltétele a hiányérzet”.
| Támogassa hitközségünket: OTP Bank: 11736116-20014397 |
Szép napot mindenkinek!
