A holokauszt emléknapja előtt érkezett Gárdonyba „A művészet az elmondhatatlan tolmácsa” című kiállítás, amelyen Auschwitz-túlélők visszaemlékezései alapján készült képzőművészeti alkotások láthatók. A tárlaton összekapcsolódik az elfogadhatatlan múltat cipelő generáció, valamint a 21. században élő fiatalok világa
| Támogassa hitközségünket: OTP Bank: 11736116-20014397 |
Gergely Anna, székesfehérvári történész, muzeológus előadásában összegezte a zsidóság sorsát, tragédiáját, kiemelve a kiállítást helyszínét, Gárdonyt, ahol huszonöt zsidó személy, továbbá hét, magát nem zsidó vallásúnak tartott, de zsidó származású ember vált a holokauszt áldozatává – és akikről máig nem tudnak semmit. A szakember, aki az USC Soá Alapítvány Vizuális Történelmi Archívuma számára maga is készített interjúkat túlélőkkel, a feol.hu-nak elmondta: az alapítványt Steven Spielberg filmrendező hozta létre 1994-ben, a Schindler listája 1993-as filmje után.
„A művészet az elmondhatatlan tolmácsa”
Kiállítás megnyitó beszéd, 2024. január 15. Gárdony Nemzedékek Háza
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Hallgatóság!
Az itt bemutatott interaktív utazó kiállítás diákok képzőművészeti alkotásaiból készült. Zachor Alapítvány (a záhor szó jelentése: Emlékezz!) a Dél-kaliforniai Egyetem a Shoáh Alapítvánnyal együttműködve immár hagyományosan, több éve rendez művészeti pályázatot általános iskola felső tagozatán tanuló és középiskolás diákok számára január 27-e, – az auschwitz-birkenaui láger felszabadulásának évfordulójára.
Ezt a kiállítási anyagot a 2020-2022 között készült pályamunkákból válogatták a szervezők, rendezők, összesen 31 művet. Ezek között festmény, rajz, montázs, kollázs, és videó is található.
A holokauszt túlélőkkel való interjúkészítés alapötlete Steven Spielberg Schindler listája című filmje (1993) után született. Spielberg hozta létre az alapítványt és a működéséhez szükséges anyagi és infrastrukturális hátteret.
A Shoah Vizuális Történelmi Alapítvány magyarországi munkacsoportjának tagjaként magam mintegy 40 audiovizuális interjút készítettem túlélőkkel, elsősorban vidéken. Ezek az interjúk átformálták gondolkodásomat, világlátásomat, mély érzelmi és lelkimegrázkódtatást okoztak, és a holokauszt történetének további kutatására inspiráltak. Az interjúalanyok nagy része ma már nincs közöttünk, mérhetetlen űrt hagyva maguk után távoztak az élők sorából.
A Shoah Vizuális Történelmi Alapítvány az interjúkra önként jelentkezők élettörténeteit rögzítette 1994-1999 között 56 országban. 32 nyelven 51 285 interjú, videófelvétel készült. Az interjúkat elhelyezték az erre a célra kialakított intézetben a Dél-kaliforniai Egyetemen. Az archívumban 3600 magyarországi születésű túlélővel készült interjú, ebből 1 336 magyar nyelven. A magyar nyelvű interjúkat 785 nő és 552 férfi adta. A magyarországi zsidó túlélők mellett politikai foglyokkal, Jehova tanúival, romákkal -mindössze 2 interjú, és embermentőkkel, szemtanúkkal készítettek filmet[1].
Az interjúk során minden esetben megkérdeztük, hogy miért, hogyan szánták rá magukat a lágereket, munkaszolgálatot túlélő idős emberek a sebeket feltépő interjúkra. A válasz többnyire két szellemi végrendeletnek számító gondolat volt: „Soha többé ne ismétlődhessen meg” és az utókornak, gyermekeinkenek, unokáinknak elmondani az átélt borzalmakat. Emlékezni és emlékeztetni.
A magyarországi videóinterjús anyagok tárolása, az összegyűjtött anyag kutatási és pedagógiai célú felhasználása, hozzáférhetősége a Záchor Alapítvány feladata, küldetése.
„Személyes élettörténetekre épített digitális oktatási anyagokkal, programokkal és pedagógusoknak szóló szakmai továbbképzésekkel kívánják segíteni a 21. századi kompetenciák fejlődését és fejlesztését.”[2]
Az interjúkészítők a felvételek készítése előtt egy speciális, minden részletre kiterjedő továbbképzésen vettek részt, amelyet a Shoah Alapítvány munkatársai vezettek. A közös munka kezdetén megismerkedtünk a túlélővel. A személyes kontaktus, a bizalom létrejötte után egy közel 50 oldalas kérdőívet töltöttünk ki közösen az interjúalannyal, valamint a megmaradt dokumentumokat is számba vettük. Ez a kérdőív főként adatgyűjtésre fókuszált, s történet végig gondolására, a felmerülő nyitott kérdések megbeszélésére, az interjúkészítés körülményeire irányult.
Az adatgyűjtés három tematikusan és időrendileg egymást követő periódust tett nagyon részletes vizsgálat tárgyává. Lényegében követte a filmre vett anyag struktúráját. Gyermekkor: szülők, család, iskolák, a társadalmi helyzet, a valláshoz való viszony, szokások, ünnepek, satöbbi. Ezt követte a második egységben felidézett holokauszt időszak, annak személyes megélése. Ez volt az interjúk gerince, ez volt a legnehezebb. A harmadik záró fejezet a felszabadulás utáni időszakot ölelte fel. Tapasztalatom szerint ezt a részt nagyon töredékesen, olykor el is hagyva, vázlatosan mesélték el a túlélők. A három szerkezeti egység határait, hosszúságát, részleteit mindig az interjúalany határozta meg.
Őrizd meg és emlékezz mondottam az előbb, amely tórai parancs, s péntek estéken szombatfogadáskor mondjuk el: SÁMOR VEZÁHOR (Móz.V.) Emlékezni a Tórai parancsolatokra, törvényekre, a zsidó rabbinikus tanításokra, az átélt történelemre. Az elődök hagyományainak feltétlen tiszteletben tartása és a tanulás, a tanítás kötelezettsége nemzedékről nemzedékre.
„És tanítsátok azokra a ti fiaitokat, szólván azokról, mikor házadban ülsz, úton jársz, mikor lefekszel és mikor felkelsz.” Móz. V.11. 19.
Emlékezem, tehát élek, alkotok.
A történelem meghamisítása, a holokauszt relativizálása, a tudatos felejtés, vagy az emlékezetpolitika által tudatosan felülírt múlt mind- mind a kollektív és egyéni emlékezet ellen hatnak.
Az emlékezetpusztítás az ókori Róma hagyományaira megy vissza, tudniillik a damnatio memoriae, azaz az emlékezetből való kitörlés a legteljesebb megsemmisítést jelentette már akkor is. Suetonius a császárok életéről írt művében tudósít arról, hogy Domitianus császár nevét, ábrázolásait kikaparták, kifaragták az emlékét őrző feliratokból. Ugyanez az emlékezetpusztítás a zsidósággal kapcsolatban is, ami memoricídiumnak nevezhető, tehát a múlt náci alapú kisajátítását jelenti. Felidézi a prófétai fenyegetést:” Felejtéssel töröltetik el a neve.” (Prédikátor, 6,4.)[3]
A tanításról szólva:
A holokausztoktatás olyan értékek közvetítésére ad alkalmat, amelynek során megismerhetővé válik az elpusztított szűkebb, tágabb zsidó közösség élete. Tovább gondolásra késztet: Te mit tettél volna/, mit tennél, ha…, amellyel anno az egész magyar társadalomnak szembe kellett néznie.
A holokausztoktatás, annak speciális módszertana olyan fogalmak alternatíváinak értelmezéséhez járul hozzá mint: „előítéletek kontra tolerancia, totalitárius rendszer kontra demokrácia, emberi jogok kontra emberi jogok megsértése, autonóm döntések kontra engedelmesség, kritikai gondolkodás.
A deportálásra, munkaszolgálatra emlékező könyvek közvetlenül a felszabadulás utáni pár évben jelentek meg, később azonban nem. Bibó István híres tanulmányában, amely először 1948-ban jelent meg, éppen erre az elhatalmasodó társadalmi amnéziára és az ezzel együtt jelentkező pszichológiai fáradtságra, a magyar társadalom felelősségére hívta fel a figyelmet. A koalíciós időszakban megjelent emlékiratok, naplók, könyvek(elsősorban Lévai Jenő és Munkácsi Ernő munkásságára gondolok) publikálása után mély csend övezte a holokauszt témakört. A holokausztnak, mint történelmi ténynek a megítélése, maga a zsidó kérdés furcsa metamorfózison ment keresztül: tudományos kutatási témából megtűrt szépirodalmi művek nyersanyagává vált, s ezzel a Bibó által is sokat hangoztatott felelősség kérdésének tisztázását, éles, eufémizmusoktól mentes elemzését fedte el, – de legalább hangot kapott.
Különösen érvényes ez a vidéki zsidóság tragikus sorsának számbavételekor. „Az ember ugyanis dialogikus lény, szakadatlanul beszél, és azt, amit mond, illetve elmond, panaszai, gyötrelmei nem puszta ábrázolásnak, de tanúságtételnek is szánja, s titokban-tudat alatt- azt akarja, hogy e tanúságtétel minőséggé, e minőség pedig törvényformáló erővé váljon.” – írja Kertész Imre A táborok maradandósága című esszéjében. (A Holocaust mint kultúra. Századvég, 1993.9.old.)
„Akárhogy is analizáljuk a holokauszt füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jeleket égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újra mondta a kőbe vésett szavakat, ebbe az új lidérces fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot. A holokauszt első számú színtere: Auschwitz lett minden időkre a náci táborok gyűjtőneve, jóllehet száz meg száz tábor működött még, és jól tudjuk, hogy még magában Auschwitzban is a nem zsidók tízezreit tartották fogva és pusztították el.”[4]
Auschwitz, a „XX. század botránya” olyan vonatkoztatási pont az emberiség történetében, amely új időszámítás kezdetét jelenti, új nyelvet teremtett/teremt, új kultúrát hozott/hoz létre;[5] nem és nemcsak a zsidókról szól, hanem arról is, mire képes az ember.
Ábrázolható-e a holokauszt? -Ez a kérdések kérdése, amelyre választ adnak kiváló művészek, akik az elmondhatatlan artikulálására, képi megjelenítésére tettek és tesznek kísérletet. Véleményem szerint csak közelítésekről, ábrázolási kísérletekről beszélhetünk, hiszen a megélt valóságot a maga iszonyatában csak a gázkamrákban és a lágerekben, a munkatáborok gyilkos bugyraiban megölt emberek tudnák elmondani. Ez lenne a valódi tanúságtétel, de 6 millió áldozat, köztük másfél millió gyerek már örökre köddé, füstté változott.
Mi történt 1944-ben a hazai zsidósággal, illetve a már korábban a nácik által megszállt európai országokban a nem árja fajúaknak tekintett zsidókkal?
A történelmi folyamat áttekintésére természetesen itt most nem vállalkozhatunk ,azonban ki kell emelnünk 1933-at, Hitler hatalomra jutásának évét.
Magyarország élen járt a faji gondolat kodifikálásában, amennyiben Európában elsőként hozták meg 1920-ban a faji alapú numerus clausus törvényt. Zárt számot jelent, mely szerint a zsidó származású fiataloknak 6%-a tanulhat egyetemeken. A külföldön tovább tanulni kényszerülő zsidó fiatalok nemzedéke számos Nobel-díjas tudóst adott az egyetemes emberi kultúrának.
A jogtiprás következő stációi a zsidótörvények időszaka: 1938, 1939, 1941, 1942, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A kormány Magyarország II. világháborúba való belépése után törvényesen bevezette a rendeleti úton való kormányzást. 1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot, amely a zsidóság sorsát megpecsételte.
Az Endlösung, a zsidó kérdés végső megoldása a magyar közigazgatás, az államapparátus, a csendőrség, a rendőrség tevőleges részvételével a végkifejlet felé haladt. A felelősség kérdését nem lehet megkerülni 80 év után sem…
A törvényekkel és rendeletekkel szabályozott, ingó és ingatlan vagyonától megfosztott, a megalázott, állandó sárga csillaggal megjelölt zsidókat újabb rendeletekkel gettókba, csillagos házakba kényszerítették, majd gyűjtőtáborokba hajtva a vasutak mellett lévő téglagyárakba zsúfolták össze. Még alig fejeződött be a zsidóság gyűjtőtáborokba való terelése, amikor vad hajsza indult meg az elrabolt zsidó vagyon megszerzéséért, szétosztásáért.
Fejér vármegyét, Székesfehérvárt a Magyarország zsidótlanítására kidolgozott terv szerint a III. zónába osztották be. A mérnöki pontossággal végrehajtott deportálást a II. és a VII. csendőrkerület kakastollas csendőrei, rendőrei hajtották végre bestiális kegyetlenséggel.
Gárdonyban az 1941-es népszámlálás szerint a zsidótörvények értelmében 25 zsidó személy élt, amely a település összlakosságának 0,9 %-át jelentette. Megsemmisítésre szánták még azt a 7 embert is, aki zsidónak minősült, de nem izraelita vallású volt. Sorsuk alakulásáról, a helyi történésekről, a gárdonyi zsidóság emlékezetéről, áldozatokról és túlélőkről ez ideig nem rendelkezünk információkkal. Valószínű, hogy volt imaházuk, bár feltehetően Székesfehérvárra jártak zsinagógába. Az is valószínű, hogy volt temetőjük. Vajon maradt-e legalább néhány sírkő utánuk? Mi tudnak a gárdonyiak az egykor itt élő zsidókról? Érdemes volna kutatni, megkeresni az idős embereket.
A Fejér megyei zsidóságot előbb 8 koncentrálási központba „tömörítették” 1944.május 16-20 között. Ez azt jelentette, hogy lovas kocsikkal, vonattal, szigorú csendőri kísérettel nagyobb településekre szállították őket, majd innen a székesfehérvári Szabó-téglagyárba gyűjtötték össze. Székesfehérvár mintegy 2000 főnyi zsidóságát 1944. május 23-31 között gettózták. A csillagos házakat a Szövetségesek normandiai partraszállását megelőző napon, június 5-én kellett elhagyni.
A gárdonyi zsidókat a székesfehérvári gyűjtőtáborba szállíthatták és onnan 1944. június 14-én vagonírozták a többi vármegyei és fehérvári zsidóval együtt. Tragédiájuk a nácik által a „világ végbelének”, anus mundinak nevezett Auschwitz- Birkenauban és a többi lágerben teljesedett be.
Összegezve:
A holokauszt baljós örökség Európában a háborút követő időszakban. Olyan szavak közös újra gondolására van/volna szükség társadalmi szinten is, – hiszen Auschwitz óta más jelentést, más dimenziót nyertek fogalmaink – mint ember, éhség, szomjúság, kiszolgáltatottság, emberi és női méltóság, kifosztottság, haza és hazátlanság, gyilkosság, hiszen: „Semmi nem oldódott meg, semmilyen konfliktus nem rendeződött, semmiféle emlékezet nem vált puszta emlékké. Ami történt megtörtént, de az, hogy megtörtént nem lehet elfogadni. Én lázadok a múltam ellen, ami a felfoghatatlant történelmileg befagyasztja, és ezzel felháborítóan meghamisítja. Semmi nem hegedt be…”[6] (kiemelés – Jean Amery)
6] Amery, 2002. Előszó az 1976-os kiadáshoz, 11. p.
